A trombita

   A trombita a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek közül a legmagasabb hangú. Hangfekvése a kürt, a harsona és a tuba fölött van. Tágabb értelemben trombitának nevezünk minden olyan trombitaszerűen megszólaltatott egzotikus vagy népi fúvós hangszert, amelynek furata a trombitáéhoz hasonlóan szűk, túlnyomórészt hengerszerű.

   A trombita egy változó keresztmetszetű, többszörösen meghajlított csőből áll, melynek egyik végén helyezkedik el a fúvóka, a másik vége tölcsérszerűen kiszélesedik. Anyaga sárgaréz, vagy más rézötvözet. A cső hosszának nagy részében cilindrikus, tehát azonos keresztmetszetű, menzúrája szűk, ennek köszönhetően fényes, érces a hangja. A tölcséres rész segít a hang sugárzásában, ugyanakkor a fafúvósoktól eltérően a hang képzésében is részt vesz. Három szelepe jellemzően nyomóventil, ritkábban forgószelep. Működtetésükkel a csőrezonátor hosszúsága változtatható oly módon, hogy abba különböző hosszúságú toldalék csődarabokat iktatnak be. A szelep nélküli trombita a natúrtrombita.

A B trombita teljes csőhossza 140 cm, ennek 21%-a a fúvóka rész, 29%-a hengeres cső, 50%-a a szélesedő, tölcséres szakasz. A szelepek 8,4 cm, 17,3 cm illetve 25,7 cm hosszúságú csődarabokat toldanak be.

Fajtái

  A leggyakoribb a B hangolású ún. B-trombita, de ezenkívül készítettek már trombitát C, D, Esz, E, F, G, A hangolásban is.

Zenekarokban kedvelt a C-trombita, melynek kisebb mérete folytán hangja még fényesebb, élénkebb, mint a B hangolásúé, és az előjegyzések figyelembevételekor mentes a transzponáló hangszerek hátrányaitól.

A piccolo trombita vagy régi nevén clarino egy szintén B hangolású, de igen kicsi trombita, hangja a normál trombitáénál egy oktávval magasabban szól. Rendszerint van egy negyedik szelepe is, amely egy tiszta kvarttal mélyíti a hangját.

Az F-trombita a normál trombitánál kvarttal mélyebb, a basszustrombitánál kvinttel magasabb hangon megszólaló változat, ami a XX. század első felében is még a B-trombitával egyenlő népszerűségnek örvendett. Használata ma egyre ritkább, csak a profi szimfonikus zenekarokra jellemző, elsősorban a romantikus zene megszólaltatására.

A basszustrombita hangfekvése oktávval mélyebb a normál trombitánál, a tenorharsonáénak felel meg, fúvókája is ahhoz hasonló, ezért rendszerint harsonások játszanak rajta.

Megszólaltatása

A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a trombita elsődleges hangforrása a játékos fúvókához szorított, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő, amely a cső levegőoszlopának különböző rezgési módjait, rezonanciáit képes megszólaltatni. A szűk menzúra miatt e rezonanciasor alaphangja nem képezhető, csak az 2. – 12. (natúrtrombitán 4. – 16.) részhang. A natúrtrombitán kizárólag a felhangokból áll a hangkészlet, a szelepes trombitán viszont a kromatikus hangok is elérhetők a hangszer egész hangterjedelmében. A legtöbb szelepes rézfúvós hangszerhez hasonlóan az első szelep egy egészhanggal, a második félhanggal, a harmadik kisterccel mélyíti a hangszer alaphangját. Ezek kombinációi teszik lehetővé a felhangsor hangjai közötti űr kitöltését.

A trombita transzponáló hangszer, a leggyakoribb B trombita a kottához viszonyítva egy hanggal mélyebben szól.

Története

Trombitaszerű hangszerek már az ókori Egyiptomban léteztek, a görög szalpinxet ugyanúgy a trombita ősének tekinthetjük, mint az etruszk buccinát. Az ókorban és a középkorban katonai hangszernek, jeladásra használták.

A vékony fémlemezből forrasztással, kalapálással, nyújtással előállított trombita a 10. században keletről, arab közvetítéssel érkezett Európába. A legkorábbi ilyen technológiával készült európai trombitaféle, a hosszú, egyenes busine közvelten előképe az arab nafir lehetett. A trombita mai kétszeresen U alakban meghajlított formáját a 15. században nyerte el. Monteverdi Orfeojának nyitányában már valóságos zenei szerepet kapott. Ekkoriban jellemzően kb. 120 cm hosszú volt, D alaphangra készült, és kizárólag a felhangok megszólaltatása volt lehetséges rajta. A trombitások az üstdobosokkal közös céhekbe tömörültek, és elsősorban néhány hangból álló fanfárszerű, ünnepélyes dallamok eljátszására specializálódtak a hangszer mélyebb, principálnak nevezett hangfekvésében.

A barokk korban kezdték a műzenébe bevonni, továbbra is szinte mindig üstdobok kíséretében. Kizárólag szólisztikus szerepet kapott, ünnepélyes, hősi karakterű művekben. A kor trombitásai rendkívüli virtuozitást értek el, különleges fúvókát használva akár a 20. felhangot is meg tudták szólaltatni, és a hangsorba hamisan illeszkedő részhangokat is képesek voltak a fúvás módjával úgy módosítani, hogy tisztán szóljanak. Ezt a fajta magas, brilliáns trombitajátékot clarino-játéknak nevezik. J. S. Bach 2. brandenburgi versenyében találkozhatunk vele.

Bach több művében írt elő Tromba da Tirarsi-t, egy olyan trombitát, amelynek fúvókával ellátott vége teleszkópszerűen ki-be húzogatható, hogy tisztább intonációt tegyen lehetővé. Purcell műveiben találkozhatunk a Flatt trumpet-tel, amelynek a harsonához hasonló kettős tolócsöve volt. A 18. század1830-as évekbenkürttel egyidőben. Ekkortól vált teljes értékű, folyamán a fafúvós hangszerek mintájára hanglyukakkal ellátott, billentyűs trombitával is kísérleteztek (Klappentrompete). Szelepekkel az szerelték fel, a kromatikus hangszerré, de még el kellett telni néhány évtizednek, míg a zeneszerzők is megbarátkoztak ezzel a megoldással. Kezdetben mélyebb, F hangolású volt, a mai B és C trombita a 20. század elején vált általánossá.

Ha trombitázni szeretnél:

A trombitatanulást  ötödik osztályban kell kezdened, mivel a trombitaajáték technikájának elsajátítása időigényes folyamat.

A trombitaórákon (heti háromszor 50 perc) megismerkedsz a zene alapjaival, a hangjegyekkel, ritmusokkal, a metrummal, azonban, ezen túl, meg kell tanulnod a légzéstechnikát, a helyes száj- és testtartást, és ami a legtöbb munkát, gyakorlást igényli, a szép tónus kialakítását, ami alapvető fontosságú, mivel a hangszínt határozza meg a fúvós hangszereken.